Rengetegszer nekifutottam már ennek a témának, aztán valahogy mindig elakadtam. Nehéz ügy, ezért arra jutottam, hogy szimplán és egyszerűen leírom azt, amit gondolok.

Szóval a kiindulás az, hogy tartunk állatokat, disznókat, baromfit, birkákat, kecskéket. Majdnem mindnek van neve, kivéve a csirkéknek, mert azok sokan vannak, de a rangidős kakasnak azért így is szoktunk adni.

Ezerszer megkaptam már ezt a két kérdést:

1. Megeszitek őket?
2. NEM SAJNÁLJÁTOK????

Igen megesszük őket, mert alapvetően ezért tartjuk. Persze nagyon élvezzük az állattartást, szeretjük őket, de alapvetően ezek haszonállatok, és tisztában kell lenni ezzel a ténnyel.

Én azt az elvet követem, hogy hosszú hónapokon keresztül szerettük, ápoltuk, és tápláltuk őket, és egy pont után az ő feladatuk, hogy tápláljanak minket.

Amit megtehetünk értük, az az, hogy a lehető legjobb körülményeket biztosítjuk nekik ameddig élnek, gyorsan, tisztán és szakszerűen vágjuk le őket, és minden részüket felhasználjuk.

Általában szoktunk hívni valakit, aki levágja az állatokat, és aki szakszerűen csinálja, mert ez így a legjobb mindenkinek.

A birkák, kecskék szőrét kikészíttetjük, a fel nem használt nyesedéket megfőzzük a kutyáknak, a többi meg szépen feldarabolva megy a mélyhűtőbe. Semmi nem megy kárba. A faggyúból a madaraknak készül madárszalámi napraforgóból.

Az idei disznóvágás eredménye

Ilyen tényszerűen megközelíteni a dolgokat egy hosszú utazás egyik állomása, és nem az első. Idő kellett, hogy eljussunk odáig hogy egy beteg csirkéhez ne az állatorvost akarjuk hívni, hanem a vizet forraljuk. Ha látszódik egy tyúkon, hogy valami baja van, pl. a lábát húzza, akkor az egy idő után el fog pusztulni. Tényszerűen nézni a dolgokat azt jelenti, hogy akkor minél előbb le kell vágni, különben elpusztul, és az én felfogásom szerint akkor hiába tartottuk, ő meg hiába halt meg, leszámítva persze a tojásokat, amiket élete során tojt.

Szeretem a csirkéket. Szeretem, hogy meg tudom különböztetni hogyan kotkodácsolnak. Szeretem, amikor a kiskakasok elkezdenek kukorékolni, és még elbicsaklik a hangjuk. Szeretem, hogy mikor meglátnak minket odarohannak, hátha kapnak valami finomat. Szeretem a tojófészekből kivenni a tojást, ami még meleg. Szeretem a kotlóst kivenni és nézni ahogy fürdik a porban. Szeretem, amikor felütöm a tojást, ami olyan sárga mintha festék lenne. Szeretem, amikor a barátaim azt mondják a nálunk készült tojásrántottára, hogy ilyet még sose ettek. Szeretem, amikor a tyúkhúsleves irreálisan sárga lesz, és szeretem amikor a sültcsirke annyira omlós, hogy a csontról leolvad a hús. Ez minden egy témának a különböző aspektusa, ami szerintem teljesen természetes, és nincs benne semmi kivetnivaló.

Ugyanezt el tudnám mondani a malacokról, akiket szeretek vakargatni, és közben énekelni nekik, hogy „Egy kis malac röfröfröf” és ugyanúgy szeretem a disznóvágáskor frissen megsütött oldalast.

A nagyipari hústermeléssel, és állattartással az a probléma, hogy fogalmad sincs mit evett az állat amit te a tescoban megveszel műanyag dobozban. Nem tudod, hogy hogy tartották, és alapvetően szerintem ezzel van probléma. Az élelmiszeriparba vetett bizalmam már rég elveszett, valahol a tejcsokoládéban és a párizsiban lévő szójalecitinnél, így az állattartástól sem várok csodákat.

Mégis mindenki természetesnek veszi, hogy leveszi a polcról a csirkemellet, viszont furcsán néznek rám hogy levágjuk az állatainkat.

Hát kérdezem én: GYEREKEK! Ti hol éltek???