Egyre jobban eltávolodunk a földtől, a természetes dolgoktól, és ezáltal az élettől is. Egyre nagyobb területeket fednek le városok és települések betonnal. Alatta a föld ismeretlen ideig mély álomban szunnyad. Persze mi azt gondoljuk, hogy Amsterdam vagy New York city, vagy akár Debrecen a világ végezetéig állni fog, de ez a Föld életében csak egy rövid szendergés.
Manapság a hipermarketekben kapható zöldségek nagy része sem találkozik földdel, mivel kőzetgyapotban és tápoldatban nevelkedik, messzi országokból kerülnek a pultra, és habár úgy néz ki mintha friss lenne, lehet hogy már két hete, vagy egy hónapja leszedték.
Egyre több ember költözik be városokba a jobb élet reményében, maguk mögött hagyva a kis településeket és falvakat, amik az elnéptelenedésre vannak ítélve. Ezeknek a helyeknek teljesen más a hangulata, mint a városoknak. Az ember úgy érzi hogy a természet olyan közel van, hogy szinte hallja a hangját.
Mi ellentétes irányból indultunk. A XI. kerületi lakótelepen születtem, majd a családommal kiköltöztünk a kertvárosba, és onnan külterületre. Mikor még nem laktunk itt akkor is sok időt töltöttünk kint, és egyre nehezebb szívvel mentünk haza, míg aztán egyszer csak kint nem felejtettük magunkat. Nem tervszerűen költöztünk, csak ott maradtunk ahová a szívünk húzott minket. Amikor állok a kertben, és nézem a patakparti óriási nyárfákat mindig elfog az érzés, hogy jó helyen vagyok, és hogy mindig is ide tartoztam, csak most jutottunk el idáig.
Mindenki érzi mélyen a szívében, hogy vágyik arra, hogy kapcsolata legyen a földdel, mert az az élet alapja. A vízé, az ásványkincseké, a növényeké, az állatoké és a mienk is. Ezt az érzést érezzük, akkor mikor kimegyünk a természetbe. Persze szép a látvány is, de ez sokkal több annál.
Érdekes folyamatot lehet megfigyelni mostanában. Az emberek elkezdtek ebbe az irányba fordulni, ha nincs is lehetőségük kiköltözni, legalább egy cserépben nevelnek otthon valami zöldséget.
Vissza kell találnunk az alapokhoz, a természethez, a növényekhez, a földhöz, mert ez egy olyan űrt fog kitölteni a lelkünkben, amiről nem is tudtuk, hogy egyáltalán létezik. Nézzétek meg azokat az embereket, akik 80 évesek, de még mindig kapálják a kis kertjüket, nevelgetik a gyümölcsfáikat. Iszonyatos erő van abban, hogy fizikai kapcsolatunk van a természettel. És nézzünk meg egy 50 éves embert, aki világ életében a városban élt. Lehet, hogy fiatalabb, de a szeme fáradtabb és fénytelenebb, az arca szürkébb, mert egyszerűen nincs lehetősége feltöltődni.
Szeretném, ha ezeket nem felejtenénk el. Ha a népi hagyományok, és háztáji eljárások, mint a disznóvágás, a sajtkészítés, vagy a zöldségtermesztés nem veszne el. Ezek kincsek, amik közül már így is annyi mindent elfelejtettünk. Az idősebbektől, akik még ebben nőttek fel lehet tanulni, de sajnos ők sem lesznek mindig velünk, hogy tanítsanak minket. Ez a feladat a mi generációnké, hogy átvegyük a tudást, és továbbvigyük. Annyi minden tereli el a figyelmünket a modern világban, a tévé, az internet, a reklámok, hogy az igazán egyszerű dolgokat szinte már észre sem vesszük.
Ezért írom ezt a blogot, és elsősorban nektek írom! Hogy lássátok, hogy van élet a városon kívül is, de nem kell mindentől elszakadni ami oda köt, hogy kedvet kapjatok hozzá. Ha már csak egy ember is fog palántát nevelni a teraszán, vagy csak egy valaki ás fel egy kis részt a kertjéből, vagy csak egyvalaki süt otthon kenyeret, amit a saját kezével dagaszt meg, akkor már megérte ezt a blogot írni. A célom viszont az, hogy minél többen kapjanak kedvet hozzá, hogy minél többen tartsanak állatot otthon, hogy termesszenek zöldséget, gyümölcsöt, és próbálkozzanak azokkal a módszerekkel, amiket nagyszüleink és dédszüleink még ismertek.
A CSIKOSCUKKINI egy ugródeszka ehhez. Remélem egyszer egy közösség alapköve is lesz, ahol tapasztalatokat tudunk egymással cserélni, és megoszthatjuk egymással milyen belépni abba a világba, ami annyira színes és gyönyörű, hogy érdemes megtapasztalni. Szeretném, ha ezen a blogon az emberek, akiket ez érdekel, egymásra találnának és közösséget építenének. Hiszen egyre elszigeteltebben élünk egymástól, pedig nem kéne.
Már többen kérdezték, hogy ki is írja ezt a blogot? Akik jártak nálunk azok anyukám kertjét vélik felfedezni a képeken. Ő a nagy kertész közöttünk, de együtt csináljuk, és én írok. Igazi szerelem ez közte és a kert között. Azt szokta mondani, amikor ideges, hogy ki kell mennie kicsit kapálni hogy leföldelje magát. És ez így is van, a kert megvigasztalja, újra és újra. Boldogan ül le este, akkor is, ha annyira fáradt, hogy alig bírja felemelni a kezét. Én csak nézem, hogy hogy bír ennyit dolgozni, és mindig megkérdezem tőle, hogy hogy bírja. Erre azt szokta mondani, hogy amikor annyi idős volt, mint én, ugyan ezt a kérdést tette fel a dédnagymamámnak. Azt válaszolta, hogyha majd annyi idős leszel, mint én, te is bírni fogod.
Rajta kívül a másik nagy tanítómestereim, Budaházi biokertészetet vezető Tóni bácsi, és Kati néni, akiknél volt szerencsém egyetemi gyakorlatomat tölteni. Rengeteget tanultam tőlük, és tanulok is mindig, amikor kimegyek, hiszen befogadtak maguk közé, és úgy bánnak velem, mint egy családtaggal.
Én se tudtam ám egyből, hogy ez engem érdekel, hiába csörgedezik az ereimben kertész vér. Azt mindig tudtam, hogy érdekel a biológia, és ezen belül is a növények, ezért biológia szakon kezdtem a tanulmányaimat. Rájöttem, hogy ennek nem sok köze van az élethez, hacsak nem nevezzük a kémcső alján úszkáló üledékeket annak. Rájöttem, hogy a természetnek, a biológiának, és a növények szeretetének a növénytermesztés az értelme, így jutottam el Gödöllőre, ahol jelenleg agrármérnöknek tanulok.
Ez volnék én: a csíkoscukkini blog írója.
Ha egyet értetek velem, ha ti is úgy gondoljátok ahogy én, akkor osszátok meg, és terjesszétek, hogy minél több emberhez eljusson!
Orsi.
